Amit az iskolában nem tanítottak meg ..

Lassan megnyitják a kapuit az iskolák, újra fel kell venni azokat a táskákat, és újra be kell ülni a padban. Személy szerint úgy gondolom, hogy a legjobb iskolák sem jók. Azon kívül, hogy minden félét tanítanak neked, és új dolgokat fedezhetsz fel. Azt nem tanítják, hogy az élet élvezetes ha úgy éled meg. Hogy az élet nem mindig arról szól, hogy a boltban kitudod e számolni hány százalék a leárazás, hogy ki tudod e számolni mennyi az árfolyam, tudod e hogy mi Kína fővárosa, és hogy pontosan mikor kezdődött az első világháború? .. Arról senki sem fog neked beszélni, hogy hogyan kanalazd össze magad egy barát elvesztése, a szerelmed elvesztése után, azt hiszem az elengedés művészete lenne a legnehezebb tantárgy. És, hogy miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Elvégre, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza, vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson.

Ezen a világon csak igazság és gonoszság van. Gyermekkorom óta figyelem a környezetem, és ez az első, amire rájöttem. Az emberek kivétel nélkül rossz emberekre és jó emberekre, erre a két fajtára oszlanak. Már az általános iskola világát is ez a két fajta alkotta meg.
Sok jó dolog történt velem az iskolás éveimben, viszont a rossz emlékek ugyanúgy örökre bennem maradnak. Egy-egy szituáció még a mai napig eszemben jut, igen én voltam aki egy picit duci, igen én voltam aki nem szedte ki a szemöldökét csodálkozó tekintetűre, és nem adtam nektek pénzt, és némi cigiért mindenféle " jósággal " megáldottatok.
És nem állt mellettem senki, senki sem mondta, hogy már elég. Csak magamra számíthattam.
Szóval egy szónak is száz a vége, az élet lehet élvezetes ha úgy éled meg. Ne hagyd magad elnyomni, mert onnantól kezdve örök körforgás lesz az életed.

Az élet - ezt jól megjegyeztem - sosem igazságos, akármit tanítanak az iskolában.
[saját]

Általában az életben nem olyan dolgok között kell választani, amelyek közül az egyikre vágysz, a másikat pedig utálod, hanem épp ellenkezőleg, ha szerencsés és egészséges vagy, és olyan országban élsz, ahol kapsz enni és nem kell félned, hogy lelőnek, ha kiteszed a lábad a lakásodból, az életed másból sem fog állni, mint sorozatos választásokból két vagy több dolog közül, amelyekre majdnem egyformán vágyakozol. Értékelned kell és meg kell határoznod, hogy melyik klassz dolgot akarod jobban, és a majdnem pontosan annyira vágyott másikat pedig fel kell adnod. A klassz dolgokért egy másik klassz dologgal fizetsz. És nincs olyan ember, aki ne sajnálná utólag legalább egy kicsit azt a dolgot, amelyikről végül lemondott.

Néha az a legrosszabb, ha mindent megteszel.

Ha tudni akarod, hogy mi történik egy ember fejében, elég, ha megnézed, mi történik vele az életben.

Mindig is te leszel számomra a legfontosabb, nem számít, hány emberrel hoz majd össze a sors és, hogy hány embernek mondom, hogy szeretem, és ebből mennyit gondolok komolyan! Hiszen te akkor is ott maradsz a legfontosabb helyen a szívemben! -Akkor miért lépsz tovább? Ha én vagyok a szívedben miért kell más? -Eleget vártam egy helyben ahhoz, hogy rájöjjek ami elmúlt, soha nem jön vissza már, és van, hogy valamit ott kell hagyni a múltban, hogy mindig úgy tudjak rá gondolni, mint arra a fiúra, aki megváltoztatta az életem és megtanított arra hogyan lehet valakit önzetlenül szeretni akkor is ha rossz ember!

Csak az érintése létezett a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló kezére. És megkérdezte, halk, érzéki, alig hallható hangon:
- Most mire gondolsz?
Hát mire gondolnék, Istenem, mire gondolhatnék, amikor itt vagy, és nem csak itt vagy, de hozzám érsz, érinted vágyakozó bőrömet azzal a finom, édes kezeddel! Arra gondolok, hogy bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat; az idő, a kegyetlenül rohanó idő megállna, örökre, és mi örökre itt maradnánk, te örökre a testemet érintenéd, én pedig örökre ezt a gyönyört érezném. Arra gondolok, hogy szeretlek. És a világba akarom ordítani, hogy mindenki hallja, szeretlek. Arra gondolok, hogy olyan ez, mint a tánc, aminek kezdő lépését hetekkel ezelőtt megtettük. Azóta játszunk egymással, táncoljuk a vágy mozdulatait, beszéljük a vágy szavait. Táncolni akarok még, mert a szívem is táncol.

Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először, mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a pillanatokban én is átéltem.